Szomorú vasárnap

Nem elég hogy a rokonaim végleg leírták magukat előttem, és végig kellett ülnöm egy undorító családi ebédet, mindezekután majdnem elvesztettem azt is amit a legjobban szeretek. Annyira...annyira sokvolt már mindenből hogy bégülis kibukott belőlem amit már nagyon régóta gyűjtögetek, halmozok magamba akarva,akaratlanul. Az hogy ennek majdnem szakítás lett a vége, aztviszont sosem gondoltam volna. Igazából...nemis azvolt a durva amiért én végülis elkezdtem beszélni... hanem mikor már sírtam és Ránéztem és nemláttam félelmet. Egyáltalán nem csodálkozott vagy lepődött meg hogy ez az egész most miért, nemhangzott el az "eddig olyan jól megvoltunk" mondat... Mert kiderült hogy őis ugyanolyan rosszul érezte magát mint én. Csak én előbb mondtam ki. Szépkis pofon az élettől a legjobb pillanatban.
Végülis abban maradtunk hogy megpróbáljuk... És hiába sétáltunk hazáig aztán összebújva, hiába szeretkeztünk úgy ahogy azt tényleg kell, és hiába ittunk egymásnakdőlve meleg teát amit ő csinált, és hiába néztünk összebújósan rémfilmet este.... Én nagyon félek. Hogy sosem lessz elég idő rá hogy kijavítsam azokat a hibákat ami miatt rosszulérzi magát mellettem. Nemtudom hogy vagyok-e olyan hős hogy legyőzzem magam.
Miután lefeküdtünk még sokáig sírtam. Ott feküdt mellettem és nemtudom hogy nem akarta vagy nem is hallotta. Mindenesetre utolsó egy érzés mikor ott fekszik melletted akit szeretsz,csak annyit kérsz a jóistentől hogy ébredjen fel, hallja meg, és öleljen át arra a kis időre... és nem kel fel, és nem hallja meg, és senki nem ölel át mikor órákon keresztül sírsz a sötétben.
Tökjó, holnap emelt szóbeli....